’Csak egy kicsit!’ sóhajtott az Árnyék, de a napfény leintette. Erről nem lehet szó, vannak határok, mégpedig éles határok. Olyan áthághatatlan fajták, amik örökösen ott izegnek-mozognak a homályban. Nos, tehát, nincs menekvés. Ha árnyék vagy, árnyék maradsz. Negédesen megsimította az Árnyék körvonalát, és máris odébb libbent. Más árnyékok is szomjazták a figyelmét.

Az Árnyék eloszlott a földön. Foszlott, mammogott, süppedt és néhány másodperc múlva, már nem is tudta pontosan ki ő, miben hisz, milyen ítéletei és milyen szerelmei vannak. Az éles kontúrok elolvadtak a köveken, önmagába vetett hite porladt és porladt, szemcséről szemcsére, feloldódva a masszában, ami nemrég kilökte magából a felszínre. 

Ennyi lennék? Másodpercekig büszkén feszülő sötét mindenem figyelem hiányában ily nyomtalanul sodródik vissza oda, ahol csak homály van – így én nem vagyok?

Milyen értéke van tehát annak, amikor oly telten megülöm a testeket, eldőlök egy fa mellett vagy átölelem a kisbabákat a napfényben?

Vajon hiányzom-e valakinek, vágynak-e utánam, amikor megtörök támasznak lenni?

Keserves gondolatok voltak ezek. Keserves gondolatok valakitől, aki ki-be emelkedik a létezés hullámain, sötéten felsikítva a tajtékon és elszakadtan duruzsolva a nedves forgatag ölében, amikor sápadt koktélba fordul a világ.

Összetöppedt, fel-felsíró igények vacakoltak az Árnyék hátuljában. Követelőzve a felhők öngyilkosságáért, álmodozva a Napfénytől való függetlenségről, fel-felnyögve a száműzött éjszaka élménye fölött érzett kéjen. Meddő és feddő kiáltások valamiért, ami nem volt az övé, ami felett nem volt hatalma, de ami mégis azzá tette őt, ami.

Elöntötte a fájdalom. Szorosan összefonta maga körül a karjait, hogy felmelegedjen. Kereste saját körvonalát, hogy fejét vállaira billenthesse. Sírt volna, ha tud. De nem tudott. Az árnyékok nem tudnak. Nem tudunk mi semmit – csapott keserűen a semmibe. Kísérünk. Bújtatunk. Élősködünk mindenkin és mindenen, anélkül, hogy amink van, életnek lehetne hívni. Kevesebbek vagyunk a Sötétnél, mert amikor az van, minket is már csak akként ismernek. A Sötét terhe alatt is irrelevánssá válunk. Megtűrtté, de századlagossá. Egy új identitásnak adok jogot arra, hogy engem, mint Árnyék eltaposson, felolvasszon, semmibe vegyen, önmagába fordítson. Azzá leszek, ami utána megtagad engem.

Arra facsarodom, amerre a testek kívánják. Az vagyok, akit tükrözöm. És azon kívül semmi.

Szomorú volt az árnyék. Megpuhult az önmagáért érzett fájdalomban, de ezt senki nem látta.

Aztán előszökkent a semmiből, bátran, markánsan, fényesen. Megperdülve a vízcseppeken és elhajolva a fűszálakon. Előszökkent, és átölelt valakit, akinek nem volt szüksége rá – és akire szüksége volt.  Egy mindennapos szerelem.