Ember vagyok. Büszke vagyok. Nő vagyok. Én vagyok. Éles tusvonallal körbehatárolva. Elmegyek, hogy visszajöhessek. Nemet mondok, hogy úgy legyen. Igent mondok, hogy ne. Függök saját függetlenségemtől. Kényelmes vagyok és nyughatatlan. A kettő között valahol. A ’csak úgy’ és a ’csakazértis’ között valahol.

A szerelmet keresem. Azt az átütőt. Azt az arcon tenyerelő és gyomrot remegtető érzést, amely nem csak ember és ember között feszül. Azt a nyilalló és fájdalmas pillanatot, amely úgy omlik el bennem, mint egy váratlan vallomás. Ami úgy talál rám, mintha még sosem látott volna. Mert sosem látott.

Elengedtem azt, akit ismerek, hogy felismerjem magam olyannak, ami egyszerre sosem és mindig is voltam. Új színek, új illatok. Nem csupán mélységében vagy árnyalatában. Egy velejéből kifordult, sose fogyasztott érzéseket és élményeket bőrömre hányó, engem széttépő világ harmóniájában. Ahol a levegő máshogy nyúl hozzám, ahol a föld máshogy érint meg, ahol az éjszaka simítása egy másik test körvonalán nyugszik, és ahol a tükör pillantása mást követel, mint amit addig bárki követelt tőlem.

Azzá akarok válni, aki azokban az elveszett pillanatokban voltam, amikor nem tudtam, hogy ki vagyok.

Azzá akarok válni, aki új szerelmek bongásában felismeri, hogy ezek az elveszett pillanatok jelentik a megtalált történetet. Egy megtalált történetet, amely ugyanazokból az akkordokból feszül össze, mint mindenki másé. A miénk. Pont annyira, mint az enyém. Mint a tiéd. Mint az övé. Mint senki másé. És, mint mindenkié. Kérdések és válaszok. Kérdések és nem válaszok. Válaszok, amikor senki sem kérdez, és kérdések, amikor senki sem válaszol.

Feszítsd a történetet, fájjon, porladjon, essen szét, ami meg lett komponálva. A disszonancia kéjesen simul majd bele az izomláz utáni bizsergő nyugalom harmóniájába. Amikor minden ízedben remegsz, amikor elfolyik a tinta, amikor csontig vág beléd az ítéletekkel megterhelt papírlap, amikor az Alkotás és az Alkotó összefeszül.

Amikor az utóbbi ráeszmél, hogy az előbbi örökérvényűségébe vetett hite nem több és nem más, mint saját önteltségének papírra űzött lenyomata. Csámcsogó tanulságok, a gerincen megpihenő törések, félelmek és csalódások, amiket így át tud lapozni. Mert az ’ilyen vagyok’ csak az ’ilyen leszeket’ ismeri, és az érzékeny ’Mi lenne, ha’ vad fantáziája kifakul az életből.

Van, amire nem szabad szavakat találni.

Leírhatatlanul egyediek vagyunk.

Leírhatatlanul büszkék.

Leírhatatlanul emberek.