Igaz embernek lenni érték.

Az információ többet ér az aranynál.

Félünk attól, mennyire kiszolgáltatottá válunk, ha a másik kezébe helyezzük azt.

Valóban ennyi lennénk? Egy rakás információ, egy zsáknyi adat, a kínálat kereslet alapján meghatározott piaci értékkel bíró információk összessége, amelyek személyiségjegyekké degradálva körvonalat és kontúrt adnak a létezésünknek? Amelyek önmagukban elegendőek az ’én’ meghatározásához? Olyan könnyedén húzzuk meg a határt az ilyen vagyok és az ilyen nem vagyok között, mintha valóban csak egy hajszálnyi vonal választaná el őket. Mintha egy fénysugárnyi villanásba belepréselhetnénk mindazt, amit tudunk, vallunk és eladunk magunkról. A többi sötétség. A többi homály.

Az embert a kereslet és kínálat határozza meg.

Megvetjük ezt, de pont csak annyira akarunk kiszakadni belőle, hogy még kívánatosak maradjunk. Az ember sokkal könnyebben határolja el magát mindentől, mintsem, hogy azonosuljon bárkivel is. Itt lép be az ego. Nem gondolom, hogy az egó a kompromisszumkészség teljes hiányában születik meg és él túl. Nem gondolom, hogy az egó felülpozicionál, és nem gondolom, hogy aláz.

Az egoizmus nem eredendően rossz, főleg ha olyan kificamodott önértékelési modelleket állítunk mellé, amelyekkel nap, mint nap szembesülünk: az álmok nélküli lét, vagy épp az álmokban való létezés, a sodródás, a saját magunk által felépített falakról való őrjítő és folyamatos visszapattanás abszurd élvezete. A konstans panasz, amelyet legalább annyira igénylünk, mint a vizet.

Az egó nem egy ördögi dolog, de pejoratív értelmezése mézédes és feljogosít minket arra, hogy ezzel a bélyeggel halálra ítéljünk bárkit, akit nem ismerünk, nem akarunk megismerni, vagy akitől tartunk. Az egónak nincs ellenpárja. Az egó az egészséges személyiség része, nem pedig a kék ég homályába vesző, piedesztálra emelt istenképünk jelzője. Nem mások ellen irányul, hanem önmagunk tiszteletére tanít.

Az egészséges egoizmus önképünk veleje, a bátorság pillére, amellyel bejárjuk a világot, ahova születtünk. Az egó hozza magával a lehetőségét annak, hogy igaz emberré válhassunk. Mert igaz ember csak az lehet, aki saját életének művésze, és mint ilyen, büszke az alkotására.

Az egó természetéből fakadóan nyílt – nyomtalanul remeg körülöttünk, benne villan a pillantásunkban, az ujjaink hegyén, a testtartásunkban. Az egoizmus nem döntés, hanem fejlődés kérdése. Se nem előfeltétele, se nem eredménye a nyitott személyiségnek. Sérülékeny, de nem sértődékeny. Ha mégis annak bizonyul, akkor csak egy olcsó utánzatról beszélünk. Egy boros üvegről, amiben víz van.

Az egó a büszkeség létjogosultságának fokmérője, az önmagunkba vetett hit Teremtője, amely csak akkor születhet meg és maradhat életben, ha velős tartalom áll mögötte, ha szikla szilárd érvek adják táptalaját. Ha csupán parfümként lebeg körülöttünk, illata lehet bármilyen delejes és bódító, elillan a bőrről és nem hagy nyomot maga mögött. E szeduktív egó hamissága úgy búg, mint a déli harangszó, megrendítően és szívbe markolóan, elfedve a tökéletlen zajokat és részleteket, a vágyott énképet építő kezeink munkáját. De a visszhang elhal, és a mögötte lévő hiány és üresség nem csak mások, de önmagunk számára is nyilvánvalóvá válik – és ilyenkor foggal-körömmel karmolnánk le a megrepedt mázat a másikról. Dühödten.

A hamisan csengő egó késélen táncol. És a penge olyannyira éles, hogy a lehullott tollpihe is elvérzik rajta. Így mi is. Egy leheletnyivel erősebben szorítanak minket, és úgy porladunk szét az ujjak között, mint a porcelánbaba. Szépen festett szánk, büszke tartásunk és makulátlan külsőnk szilánkosra törve zuhan a földre.

De a baba buta. Meg sem érti. Talán ebben a steril és passzív bizonyosságban rejlik a szépsége.