Teljesen kimerültem, hogy megtanuljak élni a komfortzónádban. Szerettelek, és eldöntöttem magamban, hogy ez így működik. Hogy ez így működik. Kiszórtam magam eléd, te is elém, és együtt szedegettük a földről, a lepedőről a bőrünk alól, szívünkből lepergő ember-szálakat. 

Nap-nap után magammal vittem a tieidet, és ott hagyam nálad az enyéimet. 

Illatuk volt. Fényük. Elvárásuk felém — és feléd. 

Összekeveredtünk, kívülről énekeltem a dallamodat, és refréned már barázdákat vésett a torkomba. Lassú és selymes mollban feküdtünk a felettünk pattanó lehetőségek alatt.

Szerettelek. Máig szeretlek.

Ketten voltunk: átöleltél és én hozzád bújtam. Ketten voltunk: megkérdezted, és én válaszoltam. 

Azt hiszem, sosem éreztem magam ennyire rettenetesen tökéletes biztonságban.

Tiszták voltunk és szépek. Megcsiszolt selyemkövek, melyek halkan kondultak egymáson, peregve valami felé, amit jövőként éreztünk. 

Beengedtél, és én jöttem. Kérted, hogy maradjak, és én maradtam. Aztán újra beengedtél, és én jöttem. Ismét kérted, hogy maradjak, és én maradtam. A napok hetekbe csúsztak, a hetek hónapokká merevedtek. A ritmus kitágult, és valahol a küszöb és az ágyad között elvesztettem az irányt. 

Ketten voltunk: a megszokás átöltelt, én pedig hozzábújtam. Ketten voltunk: a megszokás kérdésekkel zaklatott, én pedig kerestem a kezed, hogy befogja a fülem.

Eltűntél mellőlem. A bőrömről. Az arcomról. Az illatomból. 

Sírtam. Nem figyeltél. Beszéltem hozzád. Nem hallottál. Annyit mondtál, szeretesz, és ez nem hagyott helyet másnak - nekem. 

Nap-nap után magammal vittem a szereteted, és ott hagytam nálad az enyémet. 

De már nem volt illata. Nem volt fénye. Nem várt el semmit. Se tőlem, se tőled.

Málltak körülötte a falak, peregni kezdett felette a plafon, eltűntek belőle a puha magánhangzók, és csak egy kitikkadt visszhang maradt, amely valamiféle megszáradt vággyal karistolta a bőrünket.

Jöttem, és te beengedtél. Kérdezted, hogy maradok-e, és én mondtam, hogy elmegyek. 

Pont azért mert szerettelek. És hogy máig szerethesselek.