Várunk.
Azonnal akarunk és azonnal cselekszünk, de elnyúltan, kényelmesen, mint a napon magát megadó jégkocka, egy konstans várakozás ölelésében.
Instant döntéseink sokszor nem is tartanak minket semmihez. Súlytalanok, pont olyan könnyűek, amit még szeretni lehet – hiszen nem kérnek számon rajtunk semmit, amire nem készültünk fel. A várakozás kontextusában való kellemes időtöltésünket szolgálják, lassan nyalogatva sebeinket, amiknek hegét oly kötelességtudóan őrizzük és létezésüket oly makacsul valljuk. A víz csilingelésének könnyítő hangját utánozzák, súlytalanul és kuncogva lebegnek a naponta ezerszer eldobott kis ’igen’ és ’nem’ kavicsaink között.
Szeretünk dönteni, amíg a döntéseink szerethetően egyszerűek. Amíg átölelve a gondolatot, megbújhatunk egy puha és bársonyos nyárestben, tudván, hogy ez a nap pont annyira lesz más az épp meghozott döntéstől, ami miatt a holnap még mindig a komfortzónánkba tartozhat majd.
Hűtlenek és hűségesek vagyunk, épp olyan sorrendben, ahogy az utolsó esőcseppek zakkanak a földön. Itt, ott, büszkén, de a percek tükrében már nyomtalanul. Megcsaljuk rituáléinkat, megsimogatjuk magunkat, szembe megyünk ott, ahol előző nap még mi vertük földbe az egyirányú jelzést. Saját szabályainkat kéjes örömmel kacsintjuk le a bőrünkről. Peregnek, porladnak, az igenek és a nemek pattogós ritmusára, megpihenve egy új ágyban, egy új pillanatban, egy új pillantásban, egy új ölelésben, a régi történetben.
Döntéseink döntetlenbe fordulnak, a döntetlenünk pedig abba a ritmusba, ami ott dobban minden általunk bevett sarok kövezetén. Az igen VAGY nem az igen ÉS nem mozzanatává degradálódik, kicsit céltalanul, egy csöppet elmélázva, betúrva magát a körkörösségbe, beletompulva ebbe az ívbe.
A választás célja elhajlik, és fokról-fokról visszagörbül oda, ahonnan elindult. Ezekből az ’és’-ekből fűzött futószáron keringünk – folyamatos mozgásban tartva a világunkat, de mindig a Zóna körül, amit komfortnak hívunk.
Ott áll, rajtunk nyugszik a pillantása, fordul velünk és ízesen rágja a szája szélét, elmélázva, hogy: mi lenne, ha. Mi lenne, ha egyszer kitépnék a kezemből ezt a kötelet. Mi lenne, ha egyszer a köríven tett botlás után, ahelyett, hogy sértődötten aláznánk porba pillantásunkkal a port, amiben megbotlottunk – egyszer csak megállnánk. Ha egyszer a valódi vagy-vagy mellett döntetnénk. Elindulni ugyanis csak akkor lehet, ha megállunk. Kanyart venni csak akkor lehet, ha elszántuk magunkat egy új látószögre. Valami mellett dönteni csak akkor lehet, ha elfogadjuk, hogy valami ellen teszünk. És megértjük, hogy ez szép.
Hogy, ha valami, akkor ez emberhez méltó. Hogy, ha valami, akkor ez fordítja a párnaillatú ’vagy’-ot, vágyat, valódi akarattá. Az akaratot valósággá. A valóságot pedig egy olyan irányba, amely kiizzasztja belőlünk a pórusainkba ivódott kényelmet.
