Szóval, hova lesznek a miértjeink? 

Egy gyerek olyan kapacitással szórja szét őket a világban, hogy későbbre már nem sok marad. Hova fogynak el? Ott vannak még valahol porosan, elfeledve, szennyes emlékek és fásult előítéletek ölelésében? Vajon ott vannak még? Az utca szélén pihegve, várva, hogy valaki rájuk találjon?

A miértek addig élnek, amíg kíváncsiak vagyunk a válaszra. A gyerekben hömpölygő végtelen tudásvágy kicsalogatja a miérteket, amelyek úgy pukkannak szét a földön, mint a leejtett üvegpohár – több száz további csillogó darabbá porladva. Szúrnak, sebeznek, felszisszenünk tőlük. Jobb, ha összesöpörjük és helyre rakjuk őket, mintha lábat kapkodva ugrálunk a kristályos szilánkokon.

Aztán egy idő után elfogynak a miértek – kicseréljük a gyerek kezében az üvegpoharat és műanyagot nyomunk a helyébe. Megreccsen, tompán kondul egyet, csak halkan sóhajt fel, amikor leejtik. Pont csak ahhoz méltón, amennyire az értékét becsüljük. Semmiségként. Unottan. Megadóan. Hiába vágja oda a földhöz toporzékolva, hogy választ akar, már meg sem halljuk. És felnő.

A gyerek még bátor – úgy vágja oda a földhöz az üvegpoharat, hogy a szilánkok szem magasságig pördülnek, meg-megcsillanva a beszűrődő fényben. Kis fénylő pontok, kis fénylő kérdések. Ha egyet is lent hagysz a földön, könyörtelenül mélyed a talpadba. A megválaszolatlan miértek nyoma ekkor még sajog. Még lüktet valahol a bőr alatt, a szív mögött. Egy gyerek akaratánál nincs erősebb, amikor a miértjére követel választ és feloldozást. A miértek viszik előre az úton. A miértek karolják át hátulról, hogy ne menjen túl közel a tűzhöz. A miértek ugranak utána, mikor kihajol a teraszról. A miértek rántják vissza az úttestről. És a miértek teszik a kezét az édesanyja kezébe.

Gyerekkorban még felháborodunk, ha azt a választ kapjuk, hogy ’csak, mert én azt mondom’. Idősebb korunkban mi ugyanezzel a semmitmondó mozdulattal simítjuk el homlokunkon a ráncokat: csak, mert ilyen az élet.

Az évek peregnek, és mi, mint kövek a partvonalnál, sodródunk a hullámok rövid életű és csalafinta áramlataiban – amerre épp visz. Ő az erősebb. Valahol ott hagyjuk a miértjeinket az út mellett. Azt mondjuk, visszajövünk értük. Azt mondjuk, mi mindent akarunk. Azt mondjuk, miénk a világ. Azt mondjuk, vannak vágyaink. Azt mondjuk, várjon meg minket, mert csak elugrunk valahova, hogy felkészüljünk az útra.

És ő vár. Lábával rugdossa a kavicsokat. Néha felpillant, int a másik oldalon ülő miérteknek és időről-időre leporolja magát. Aztán már nem. Elmúlnak az évszakok. A nyárban kitikkad, a tavasz opálos fénye kiszívja az erejét. Az őszi széllel hozott makacs gallyak belevájják körmeiket az üvegébe, a télben pedig megreccsen és a jégvirághoz hasonlóan megreped. Megreped kívül és megreped belül. Fénye már nincs – tompa. Sár lepi, és szomorú.

Ott hagyjuk a miérteket.

Nem gondolom, hogy kifogyunk belőlük.

Azt gondolom, egyszerűen csak elveszítjük őket. Valahol az úton. Valahol ott, ahol utoljára szembenéztünk velük, és megláttuk üvegükben a múltbéli vágyaink kontúrjával megrajzolt tükörképünket – akik nem lettünk.

És ez fáj.

Halkan megkondult bennünk valami, az utolsó merész miért a szemünkbe nézett, és kinyúlt a kezünkért. Zsibbadt ijedtséggel hőköltünk hátra.

És csöndben azt hazudtuk az utolsó merész miértnek, mindjárt jövünk….Ő pedig hitt nekünk.