Félelmetes.

Mennyire erős vagy.

Mennyire megkérdőjelezhetetlen?

Mennyire igen.

És mennyire nem.

Odahúzódnék a nyakadba, végigkarmolnám a kézfejed, hogy nyomot hagyjak az érintéseden. Megszorítanám a pillantásod, és beköltöznék a kulcscsontod fölé, ingadozva a gondolataid és a csókod alatt.

Üvegbúrába zárnám az illatod, és puszta kedvből szilánkosra törném a tested falán.

Minden pórusommal, minden hajlatommal simulnék a nevetésedhez, és kárörvendenék a fájdalmadon, csak hogy azt a lihegő izgalmat, valamit, ami csak a tiéd egy mély kortyban magamba nyelhessem. 

Kifacsarnám belőled azt, amit sose mutatsz meg, és belédfojtanék mindent, ami nem csak nekem szól. 

Pokolra vinném az egódban pendülő aranyat, és az égre festeném a bőrödön átsejlő fáradt kékséget, hogy mindenki lássa.

Előkívánnám belőled azt a tikkadt komfortot, amivel átsuhansz a látómezően, és beletaposnám a csalán alá. Ahol senki nem találja meg. Te sem.

Nem vagy tökéletes.

Egyáltalán nem vagy tökéletes.

De öntudatod gyémántos dörzspapírja belecsiszol ebbe a makulátlan kényelembe. 

Ragyogsz. 

Hódítasz.

Recsegsz a sablonharmóniában. 

Féllek. Érted? 

Mondta a sérülékenység az önbizalomnak.

De az nem figyelt. 

A sérülékenység néhány pillanatig zavartan morzsolgatta látszatvirágokból szőtt fátyoltakaróját, aztán visszapilledt a tökéletesség ölelésébe.

Ha nem, hát nem, gondolta. Majd rámébredsz, ha ő megérkezik.