Vajon.....?
Egy mindennapos szerelem
’Csak egy kicsit!’ sóhajtott az Árnyék, de a napfény leintette. Erről nem lehet szó, vannak határok, mégpedig éles határok. Olyan áthághatatlan fajták, amik örökösen ott izegnek-mozognak a homályban. Nos, tehát, nincs menekvés. Ha árnyék vagy, árnyék maradsz. Negédesen megsimította az Árnyék körvonalát, és máris odébb libbent. Más árnyékok is szomjazták a figyelmét.
Az Árnyék eloszlott a földön. Foszlott, mammogott, süppedt és néhány másodperc múlva, már nem is tudta pontosan ki ő, miben hisz, milyen ítéletei és milyen szerelmei vannak. Az éles kontúrok elolvadtak a köveken, önmagába vetett hite porladt és porladt, szemcséről szemcsére, feloldódva a masszában, ami nemrég kilökte magából a felszínre.
Víz a borosüvegben
Igaz embernek lenni érték.
Az információ többet ér az aranynál.
Félünk attól, mennyire kiszolgáltatottá válunk, ha a másik kezébe helyezzük azt.
Valóban ennyi lennénk? Egy rakás információ, egy zsáknyi adat, a kínálat kereslet alapján meghatározott piaci értékkel bíró információk összessége, amelyek személyiségjegyekké degradálva körvonalat és kontúrt adnak a létezésünknek? Amelyek önmagukban elegendőek az ’én’ meghatározásához? Olyan könnyedén húzzuk meg a határt az ilyen vagyok és az ilyen nem vagyok között, mintha valóban csak egy hajszálnyi vonal választaná el őket. Mintha egy fénysugárnyi villanásba belepréselhetnénk mindazt, amit tudunk, vallunk és eladunk magunkról. A többi sötétség. A többi homály.
Miért.
Szóval, hova lesznek a miértjeink?
Egy gyerek olyan kapacitással szórja szét őket a világban, hogy későbbre már nem sok marad. Hova fogynak el? Ott vannak még valahol porosan, elfeledve, szennyes emlékek és fásult előítéletek ölelésében? Vajon ott vannak még? Az utca szélén pihegve, várva, hogy valaki rájuk találjon?
A miértek addig élnek, amíg kíváncsiak vagyunk a válaszra. A gyerekben hömpölygő végtelen tudásvágy kicsalogatja a miérteket, amelyek úgy pukkannak szét a földön, mint a leejtett üvegpohár – több száz további csillogó darabbá porladva. Szúrnak, sebeznek, felszisszenünk tőlük. Jobb, ha összesöpörjük és helyre rakjuk őket, mintha lábat kapkodva ugrálunk a kristályos szilánkokon.
Magunknak írt szerelmes levél
Van egy életünk.
Egy világunk.
Egy énképünk.
És számtalan ítéletünk.
A világ megbillogoz. A világ igazságtalan.
Nem ismeri el a szépségünket, a tehetségünket, éppen ezért meg sem érdemli a figyelmünket.
Megteremtünk egy olyan közeget az elérhető minden virtuális platformon, amelyet kontroll alatt tarthatunk. És magunkat a virtuális közösségek hömpölygő hullámainak felszínén tartva prédikáljuk nagyszerűségünket a mellettünk elvonuló hajóknak. Kinyilatkoztatunk, nem bevonódunk. Az egyirányú kommunikációban hiszünk, ahol sosem kell kérdezni és tagadni, csak állítani. Bedobni a közösbe anélkül, hogy feltétel lenne a reakció.