Egy világunk.

Egy énképünk.

És számtalan ítéletünk.

A világ megbillogoz. A világ igazságtalan.

Nem ismeri el a szépségünket, a tehetségünket, éppen ezért meg sem érdemli a figyelmünket.

Megteremtünk egy olyan közeget az elérhető minden virtuális platformon, amelyet kontroll alatt tarthatunk. És magunkat a virtuális közösségek hömpölygő hullámainak felszínén tartva prédikáljuk nagyszerűségünket a mellettünk elvonuló hajóknak. Kinyilatkoztatunk, nem bevonódunk. Az egyirányú kommunikációban hiszünk, ahol sosem kell kérdezni és tagadni, csak állítani. Bedobni a közösbe anélkül, hogy feltétel lenne a reakció.

Egy korszak, ahol minden mozdulat annak a vágynak van alárendelve, hogy jól álljon. Legyen szó dühről, szomorúságról, csalódottságról, vidámságról. Megörökítjük magunkat, percről percre, nem keresünk apropót vagy célt, mindössze még egy ecsetvonással hozzájárulunk ahhoz a portréhoz, amelynek egyszerre vagyunk festői és modelljei.

Talán túl nagy luxus ez a bársonyos kényelem. A modell és a festő vitája tartja fenn a művészet dinamikáját. Nincs abban semmi kihívás, sem igazság, ha a szemlélő és a szemlélt szerepében egyszerre akarunk tetszelegni. Így alkotásunk sem szól másnak, csak saját magunknak. Egysíkú. Mű. Hazug. Merev. Belemerevedünk a címszavakkal megbélyegzett pillanatokba, elpróbált arckifejezésekbe, kifacsart mozdulatokba, megkreált kompozíciókba.

Szomorú, ha belegondolunk abba, hogy hány képet dobunk a kukába, mielőtt végül elkattintjuk és rábukkanunk a megfelelőre. Számtalan arcunkat tépjük szét és tekintjük értéktelennek. Könnyed legyintéssel megtagadjuk, hogy köze lenne hozzánk. Mesterei lettünk a megtévesztésnek, amelynek eredményében ráadásul mélységesen hiszünk is.

Ez a hit bicsaklik meg úton útfélen a világban: a magammal töltött mézédes együttlét után a keserű utóíz áradatával találkozunk az utcákon. Mert ott nem tudunk belelépni a pillanatba, és uralni azt.

Hiába gondoljuk, hogy remekművet alkottunk, hogy remekművek vagyunk. Saját magunk múzsái akarunk lenni, és ebben van valami perverz paradoxon. Az önmagunknak írt szerelmes levél borítékján a saját nyálunk szárad és a saját parfümünk illata éled. Ami szomorú. És sosem kielégítő.